“Szegény magyarok…” – hallom sokszor, talán már túl sokszor is, ha Magyarországról, a magyar emberekről esik szó. Külföldről haza látogató barátaim szinte mindegyike, néhány napos itthoni vendégjárás után, lemondóan legyintve jegyezte meg: áááá, panasz, panasz hátán, jót, szépet szinte nem is hallani…
Tény, ami tény nem vagyunk rózsás helyzetben. Az elmúlt negyedszázad nem úgy sikerült sokaknak, ahogy szerették volna. Nagy a munkanélküliség, kevés a kereset, sok az éhező, sok a hajléktalan… “Előkelő” helyen szereplünk a világ negatívumainak ranglistáin az öngyilkosságban, az alkoholizmusban, a népegészségügyben, a boldogtalanságban – de inkább ne soroljuk, mert a végén még magunk is elhisszük, hogy boldogtalanok, szerencsétlenek vagyunk, semmink sincs, csak a puszta fenekünk…
Valóban így lenne?
Nem, bizton mondom, hogy nem! Elég csak egy kicsit körülnéznünk vidéken, valóságos kincsesládát találunk – csak egy kicsit már elfeledtük…
Tessék csak nézni, ez a szép fiatal nő palóc menyasszonyi főkötőt visel:
Itt pedig egy matyó esküvő képeit láthatjuk, szépen sorban, a készülődéstől az esküvői menetig..
Érdemes alaposan megfigyelni az öltöztetők ruháit is! Mennyi munka van az idősebb asszonyok hosszú, hosszú évek óta gondosan őrzött hagyományos ünnepi viseletében!
Ilyen a magyar menyasszony, amikor már útra kész, a házasság felé:
…éssssss! Ilyen egy matyó esküvői menet:
Milyen? Nemcsak szép, gyönyörű! Most mondja még valaki, hogy mi magyarok, szegények vagyunk!
Baj azért van… Ez itt egy igazi matyó hímzés képe, közelről:
Akinek volt már tű meg cérna a kezében az el tudja képzelni, mennyi munka van benne, hány órás, napos görnyedés a hosszú téli estéken! Azt már elképzelni is nehéz, hogy mennyi életöröm, kreativitás kellett ahhoz, hogy ezeket a motívumokat egyszer régen, valahol, valaki kitalálja, összerakja, kivarrja – a terítőt, a kötényt, az asztalterítő, az ágynemű szélét… Azok az asszonyok, akik tudták ismerték ennek a gyönyörű munkának a fortélyait már lassan mind, mind elmennek közülünk, alig marad követőjük… Ez bizony okot ad a szomorúságra! Éppen ezért örültem meg nagyon, amikor megláttam tegnap az egyik lapban a következő hírt:
” A hazai és a külhoni értékgyűjtés támogatására, valamint a kihaló félben lévő hagyományos népi mesterségek tovább örökítésére október 26-án, hétfőn megjelennek az idei hungarikum pályázatok – jelentette be V. Németh Zsolt, a Földművelésügyi Minisztérium környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár szerdán, sajtótájékoztatón Budapesten. Szakáli István Loránd agárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkár elmondta: a két pályázatra 110 millió forint áll rendelkezésre, november 16. és decemberben 15. között lehet a támogatásra jelentkezni, a támogatott projektet 2016 augusztus 31-éig kell megvalósítani, jelentős forrásigény esetén a beadást a kiíró felfüggesztheti. V. Németh Zsolt ismertette, hogy a hungarikum törvény idei módosítása a külhoni értékek gyűjtésének erősítésére irányul. Ezt segíti az a pályázat, amely előtérbe helyezi a határon átnyúló együttműködés erősítését, a külföldön fellelhető nemzeti értékek gyűjtését. Egy másik pályázati felhívásban pedig segíteni szeretnék a hagyományos népi mesterségek, a kihalófélben lévő szakmák – mint például a szegedi papucskészítés, kékfestés – fiatal generációknak történő továbbadását.”
Bőven van mire pályázni! Nemcsak Matyóföldön tudtak hímezni a magyar lányok, asszonyok, gyönyörűek a palóc motívumok ruhák is, a halasi csipke, az írókázott agyagedények, a korsók, a tálak a kézi faragású asztalokon…
Remélem, minél többen pályáznak majd, hogy ki ne ürüljön a magyar kincsesláda, föld ne kerüljön erre az alkotó tudásra!
Őriznünk kell, mint ahogy a virágénekeinket, népdalainkat őrzi egyik híres énekesnőnk, Dévai Nagy Kamilla!
Hamarosan majd róla mesélek! Ígérem érdekes lesz…
(fotók: Ancient Hungary – facebook)
Kommentek