Göncz Árpád vészterhes időkben, 1922 –ben született Budapesten egy kispolgári családban. Általános és középiskoláit a fővárosban végezte, majd 1939-ben leérettségizett a Werbőczy István Reálgimnáziumban. Fiatalon a jog területe kezdte érdekelni, így Horthy Magyarországán, a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát a háború legpusztítóbb évében, 1944-ben! Már az egyetem alatt 1939-től megkezdte jogi tevékenységét, és 1946-ig az Országos Földhitelintézetben tisztviselőként, majd jogászként dolgozott. A háború alatt a miniszterelnök szellemi-politikai örökségét vállaló Teleki Pál Munkaközösség tagja, s kapcsolatban állt baloldali, főként a népi írók eszmei befolyása alatt álló értelmiségi csoportokkal. 1944-ben, az ország német megszállása idején, ifjúsági vonalon bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, és a Magyar Diákok Szabadságfrontja Táncsics Mihály Zászlóalja tagjaként részt vett a fegyveres ellenállásban. (1944 karácsonyán a csendőrök rá is lőttek.)

Mivel egyetemi felmentéssel rendelkezett, így csak a világháború végén kapott behívót. Heves megyében kellett volna szolgálnia, de egységét Németországba vezényelték, és neki a háború utolsó hónapjainak zűrzavarában sikerült hazaszöknie. Később a háború után, 1945-ben újra érdekelni kezdte a politika és belépett a Független Kisgazdapártba, ahol először az ifjúsági szervezet elnöke és a Nemzedék című lap szerkesztője lett. Később a párt feloszlatásáig parlamenti titkárrá, majd főtitkárrá vált. Ezekben az években, pontosabban 1946-ban kötött házasságot Göntér Mária Zsuzsannával, aki szociális munkásként dolgozott. Gyermekeik – Kinga, Benedek, Annamária és Dániel – 1947 és 1956 közt születtek.

A párt megszűnését követően kénytelen volt szakmunkás állásokat vállalni, majd 1952-től négy évig a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre járt. Később 1956-ban tevékeny részese lett a forradalomnak, és a Magyar Parasztszövetségben dolgozott, november 4-e után pedig részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által benyújtott memorandumok elkészítésében. A forradalom leverése után is megpróbált politikailag aktív maradni és 1957-ben segített Nagy Imre egyik kéziratának külföldre juttatásában. Tevékenységére azonban felfigyelt az állambiztonsági hivatal és az 1956-os eseményekben való részvételéért 1957 májusában letartóztatták. Alig valamivel később, 1958. augusztus 2-án a Bibó-per vádlottjaként életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A börtönévek alatt tanult meg tökéletesen angolul. Ötévnyi raboskodás után szabadult részben a Kádár által meghirdetett 1963-as általános amnesztia révén, de egyéni kegyelemmel 1963 június 19-én. (Az 1989: XXXVI. tc. alapján ítéletét semmissé nyilvánították.) Ám eredeti hivatásaival, a joggal, az írással és a politikával nem foglalkozhatott. A Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézet szakfordítója lett, majd a Talajjavító Vállalathoz került. Munkája mellett megpróbálta befejezni Gödöllőn az utolsó egyetemi évet, de politikai okokból (főleg múltja miatt) kizárták. Végül 1965-től, 43

43 éves korától kezdve szabadfoglalkozású író, műfordító lett belőle. A “békésnek” tekinthető 1970-es és 1980-as években – melynek során a Kádár-rendszer végig “békén hagyta” – alkotta legkiválóbb műveit.

“Ha valamikor tudni fogom, hogy valóban író vagyok-e, az akkor lesz, ha látom, hogy ezek a drámák valóban egy adott történelmi korszak mindenkor aktuális mondanivalóját tükrözik. A magánéletbe ágyazva szólnak történelemről, vagy a történelembe ágyazva magánéletről, mivel mindegyik mérlegszerkezetű, mind a két félnek igaza van, és a néző dolga, hogy eldöntse, kinek van igazán? Netán mindkettőnek?”

Ekkoriban, vagyis 1970-ben írta meg a “Sarusok” című történelmi kisregényét, mely az 1400-as évek középkori Magyarországán játszódik (Sopronban) és a valdens eretnekek hányattatott sorsát mutatja be.  (A regény 1974-ben jelent meg a Magvető kiadásában.) Később, 1980-ban  született meg tollából a “Találkozások” című kiváló novellagyűjteménye. Közben 1984-ben részt vett a kétkötetes és először szamizdatként megjelent Bibó-emlékkönyv munkálataiban, tisztelegvén a térség egyik legjelentősebb politikai gondolkodója, államférfija, személyes barátja előtt. A rendszerváltás éveiben újra aktivizálódott, és 1988 –ban, már 66 évesen a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapító tagja lett, és először a párt ügyvivőjeként, majd az Országos Tanács Tagjaként segítette a szervezet működését. Megbecsültsége és elismertsége okán előbb a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak lett alapító tagja (később alelnöke), majd 1989-től az Emberi Jogok Ligája budapesti tagozatának elnöki székét is felajánlották neki. Személye és munkássága igazi országos ismertséget 1989 –ben kapott, amikor a Magyar Írószövetség elnökévé, majd tiszteletbeli elnökévé választották.

A magyar országgyűlésnek 1990 májusától lett tagja, majd 1990. május és augusztus között az Országgyűlés elnökévé vált. Politikai pályájának csúcsára is 1990-ben ért, amikor május 2-ától augusztus 3-áig Magyarország ideiglenes köztársasági elnöke lehetett. Később, 1990. augusztus 3-án (Antall József és Tölgyessy Péter, azaz az MDF és az SZDSZ vezetői közötti kompromisszum értelmében) megválasztották a Magyar Köztársaság elnökének. Országgyűlési mandátumáról lemondott, párttagságát szüneteltette. 1995-ben újabb ötéves időszakra választották meg, posztját 2000. augusztus 3-áig töltötte be. Visszavonulása után 2000-ben Budapest díszpolgárává avatták.

Gyermekei: Kinga (1947-), orvos-pszichiáter, 2002 májusától az Egészségügyi Minisztérium szociális ügyekért felelős politikai államtitkára, Benedek (1951-), vízépítő mérnök, Annamária (1954-), kertépítő mérnök és Dániel (1956-), orvos-pszichiáter.

(forrás: Történelem Klub – Harmat Árpád Péter)

KÖSZÖNJÜK A MUNKÁSSÁGÁT ELNÖK ÚR!

NYUGODJON BÉKÉBEN!