“Aida a nappaliban alszik. Halkan, ritmusosan, jóllakottan szuszog. Fekete fürtjei sem röpködnek a feje körül, együtt pihennek a friss, tiszta huzatú párnán. Aida, a szír kislány, az ő rakoncátlan hajfürtjei és Barbie a kis fekete cica. A lányka a macskát öleli apró kezével, a cica mancsát a kislány karján pihenteti, olykor, olykor álmában dorombol egy picit… Békés, nyugodt szívet melengető kép a narancsszínű félhomályba burkolt nappaliban. Szívet melengető látvány, hiszen minden olyan boldog és hihetetlen. Hiszen mind a két apróság a lányka és a cica is hosszas hányódtatás után kerültek a béke szigetére. Zarándoklatuk a vérzivatarból véget ért… Így békésen pihenve nem is sejtik, hogy a közelükben mekkora vihar dúl egy asszony szívében, lelkében. Annak a jóságos nőnek a lelkében, minden porcikájában, aki őket ide segítette, menekítette
Lamar, szír kislány, az Unicef Hungary képe
(A fotó illusztráció, nem a cikkben szereplő kislányt ábrázolja)
*****
“Nórát ismerem vagy harminc éve. Még az egyetemi éveink alatt barátkoztunk össze. Szép, sudár, hosszú fekete hajú lány volt. Olyan káprázatosan világító mosollyal, mintha száz fehér igazgyöngy rejtőzött volna az ajkai mögött. Jó nevelést kapott, igazi úrilány volt. A padba is csak úgy ült be, hogy szorosan egymás mellé tett, hosszú lábait előírásszerűen, összezárva enyhén balra dönthette. Fehér azsúrozott blúzokban járt, ha tüsszentett csipkés szélű selyem zsebkendővel törölte meg a száját, s a tenyerét. Pontosan tudta a terítésnél melyik a halkés, a süteményes villa, mire való a kis tálkában a citromos víz. Ismerte a legfinomabb francia parfűmök nevét…. Nem is igazán értettem, hogyan is lehettem én a barátnője, aki szeles voltam, farmerban jártam és kanállal ettem a zóna pörköltet a Kárpátia sörözőben, az egyetemisták kedvenc törzshelyén. Valószínüleg ugyanúgy nem értette Eleonóra (mert valójában ez volt az anyakönyvezett keresztneve) választását sem a végzős orvostan hallgató János sem, mikor neki nyújtotta a kezét. Talán maga sem hitte hosszú ideig, hogy az elérhetetlen Nóra miért éppen őt választotta a sok magas, elegáns, márkás cuccokban, saját kocsival járó, Byron, Sheakespeare versekkel, Hegel és idézetekkel udvarló fiatal férfi közül. Hiszen mindennek volt mondható, csak éppen jóképűnek nem. Nem volt magas, Nóránál talán még egy fél fejjel alacsonyabb is, nem volt daliás, inkább gömbölykés, piknikus alkat, nem dobálózott verssorokkal… Viszont sziporkázó humora volt, szellemessége minden társaság középpontjává tette, okos volt és ambiciózus. Mikor pattant közöttük a szikra, nem tudom, de egy idő után már mindannyiunk előtt nyilvánvalóvá vált, a pillantásukból, ahogy egymásra néztek, ők ketten összetartoznak, holtomiglan, holtodiglan…
Na, persze, hogy amint lehetett összeházasodtak. Nóra követte orvos férjét a vidéki kisvárosba, ahol szülész-nőgyógyász állást kínáltak neki, szolgálati lakással. Pár év után visszaköltöztek a fővárosba, hívták Jánost mert kiemelkedő eredményeket produkált a nőgyógyászatban, különösen a meddőség kezelésében. Sikeres ember lett, s nem volt sikertelenebb Nóra sem a maga szakterületén. Keményen megdolgoztak mind azért amiük lett. A kertes házért Budán, a szép bútorokért, a márkás kocsiért, a felejthetetlen külföldi utakért.
Barátságunk Nórával a hosszú évek alatt töretlen maradt, sőt az idő múlásával még tovább mélyült. János változatlanul imádta, annyira, hogy sokszor bizony kicsit még irigykedtem is a barátnőmre. Tenyerén hordozta, nem volt kívánsága, amit ne teljesített volna, születésnapjára boyszolgálattal hozta a hihetetlen hosszú szárú vörösrózsa csokrot, annyi szálból, ahány éves éppen azon a napon volt… Nóra szerelme sem lett kevesebb, mint a férjéé, csüngött a szavain, belebetegedett ő is, ha a párjának baja volt…
Felhőtlen boldogsággal ajándékozta meg őket az élet… de, mint mindennek a világon, ennek is megvolt az ára… a természet nem adta meg nekik a sok jó mellett, a legnagyobb csodát, a gyermek áldást. Ezzel kellett talán fizetniük – bár egyikük sem érdemelte meg… Nóra harcolt a gyermekért, végig csinált minden elképzelhető kezelést, titokban még járt javasasszonyoknál, jósnőnél is… A férje pedig arra tette fel az életét, hogy a maga tudásával segítsen megszabadítani attól a fájdalomtól a párját, amit a meddőség okozott neki. Sok nőt meggyógyított, csak azt az egyet, a legfontosabbat embert nem sikerült meggyógyítania neki, imádott feleségét. Később beletőrődtek a megváltoztathatatlanba, egymásnak éltek… egészen két évvel ezelőttig, amikor Jánost egy gyors infarktus elvitte, örökre…
*****
Nóra azóta csak árnyéka volt önmagának, réveteg szemekkel járt a világban, mint egy kívülálló, tette a mindennapi dolgát, mert muszáj, de minden sóhajával azt kívánta, indulhasson fel oda a magasba, az öröklétbe, Jánosa után… Hiába volt minden rábeszélés, hogy egy hatvanas, egészsége, kedves, helyes nőnek még nem kellene a halálra várnia, mind hiába…. egészen a nyár elejéig! Akkor szinte egyik napról a másikra, mintha kicserélték volna. Élelmiszert, ásványvizet vásárolt, minden reggel korán kelt, zsemléket kent, uborkával, paradicsommal, paprikával dúsította, nagy nejlon zsákokba rakta, azt a szekérnyi ásványvizes pakkok mellé tett, be a kocsiba s ment, egyenesen a Keletibe… Nem volt egyedül, másokkal is találkozott, akik hasonló pakkokkal jöttek, voltak tízen, tizenöten, minden áldott nap – önkéntesként segítették a menekülteket…
-Mi történt veled? – kérdeztem – csak úgy repkedsz a világban, mint egy kismadár!
-Van is rá okom! Tudod, mikort megláttam azokat a szörnyűképeket a menekültekről, a tengerbe fulladt, élettelenül lebegő gyerekekről, tudtam, segítenem kell, bizsergett minden porcikám, mintha valami égi jelet kaptam volna… – mondta átszellemülten.
Mikor legközelebb mentem már ott aludt a kanapén, Aida a szír kislány, meg a fekete kismacska. Mint megtudtam, az ismerős orvos szerint kb. hároméves lehet, egészséges, alultáplált… Nóra még azt is elmondta, nem beszélt, beszél, nem szobatiszta, de már mosolyog – RÁ! Mint ahogy tette ezt akkor is, mikor a Keletiben jöttére előjött a nagy ajtó háta mögül, ahova félelmében a tömeg elöl menekült. Akkor Nóra fekete cvájci csokit adott neki, mert látszólag jártányi ereje sem volt már a lánykának. Másnap már almát, dinnyét, körét, szőlőcukrot vitt neki… Így ment ez hetekig, amikor egy este nyitotta éppen a kaput és nyávogást hallott… S a kapu háta mögül előcsámpázott ázottan, erőtlenül… a kis fekete macska…
-Ez volt az égi jel! A jel! János küldte őket nekem – mondta és valami különös fény ragyogta be a szemét, az arcát. – Másnap kerítettem egy tolmácst. Kértem, beszéljen a szülőkkel, amíg ők révbe nem érnek magamhoz veszem a gyereket, s amikor tudnak eljönnek érte…
A tolmács elő is kerítette a szülőket, akik először nem akarták engedni a lánykát, majd közölték a tolmáccsal, hogy na jó, rendben, de csak akkor, ha rajtuk is tud segíteni ez a magyar asszony. Mert nekik pénzre van szükségük és a lányka ára ötezer euró… Enélkül a lányka velük marad..
-Fizettél? – kérdeztem, bár költői kérdés volt, hiszen másképpen nem aludt volna édesdeden Aida a nappaliban… – Azt tudod, hogy ezt így nem lehet, anykönyvi kivonat kell neki, orvoshoz TAJ-szám, óvódához szülői beleegyezés… Megvannak ezek a papírok????
Nem, a papírok nem voltak meg, másnap már a szülőket a családot sem lehetett megtalálni sem a Keletiben, sem sehol. Csak a vigyorgó botcsinálta arab tolmácsot, aki csak annyit mondott: – Azok már jó helyen vannak… biztos a lányka is, nagysasasszonyom..
Ügyvédet hívott Nóra, aki elképedt a történtek hallatán és sorolta, milyen bűnöket követett el illetve mivel vádolhatják meg az ismeretlenek ha úgy akarják… gyerekrablással, embercsempészettel, arról nem is beszélve, ha azt mondják a gyerekért adta a pénzt nem az ő megsegítésükre, az is bűncselekmény… Józanságával az ismerős ügyvéd alaposan feldúlta Nóra lelkét, darabokra tépte álomképeit, amik már ilyen mesebelivé álltak össze a képzeletében:
(forrás: FB – Sándor Zsuzsa)
-Utána járok, mit tehetünk – mondta az ügyvéd – nem is hiszed, hányan gondolkodnak azon, hogy migráns gyermeket fogadjanak örökbe… addig is – nyitotta meg a neten a Tabunyitogató című honlapot – olvasgasd, ezt ITT! (katt)
–Nem! – most nem! – mondta szinte sikoltva Nóra. – Majd később, majd máskor előbb zenét akarok hallgatni, zenét… az megníyugtat! Hipp-hopp rákeresett erre a videóra… Mielőtt leült megnézni halkan ezt motyogta: …lehet egyszer, sok év múlva majd Aida is ezt énekli, én meg a nézőtéren ülve hallgatom a lánykám… – és kicsordult a könnye.
TALÁN… de addig még hosszú lesz az út..
(A történet valós eseményeken alapul)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: